Búcsú

„Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.”

Fekete István

A Somogy megyei Göllében született 1900. január 25-én, Fekete Árpád és Sipos Anna első gyermekeként. Életének a legfogékonyabb korszakát, az első tíz évét töltötte el ebben a faluban. Itt került kapcsolatba a növényekkel, az állatokkal és a település egyszerű, de értékes parasztembereivel és gyermekeivel, akik egy életen át meghatározták későbbi életét és írói munkásságát. Göllében ismerhette meg élete első Matula bácsiját, Puska András uradalmi csőszt, akinek a beceneve valóban Matula volt, mivel sok Puska- nevű család élt a faluban.
Írói munkásságáról most nem kívánok szólni, hiszen köztudott, hogy az évtizedek alatt a XX. század legnépszerűbb szerzőjévé vált. 2013-ban eladták itthon a 10 milliómódik kötetét, külföldön ez a szám mintegy 1,5 millióra tehető. Nem tartozott a népi írók közé, de mégis azt mondhatjuk, a nép nyelvén írt és azt úgy tette, hogy mindenki megértse, egyszerűen, szépen magyarul. Szerette és tisztelte szülőföldjét, ezen keresztül hazáját. Szeretete egyetemes volt, melyhez mély istenhite is társult.

1970. június 23-án hajnali fél háromkor érte a végzetes szívroham. Testét először, június 25-én a Farkasréti Temetőben helyezték nyugalomra.
Özvegye által írott levél a következőket tartalmazza: „ A szívroham megállította szívét, melyben csak jóság és szeretet volt. A szívével írt, a szíve vitte el.” A gölleiek maroknyi anyaföldet vittek a farkasréti sírra.
Haláláról rövid hírben, rövid méltatással emlékeztek meg a napilapok. Az Élet és Irodalom hasábjain Hárs László emlékezett: „Az Ő világa nem a káoszból, az alaktalan gomolygásból, hanem az összhangból keletkezett.”
Veres Péter azt mondta róla: „Ha a Kelét angol szerző írja, rögtön szárnyra kapta volna a világhír, mert hűségesebb krónikása az állatvilágnak Kiplingnél.”
Érdemes idézni a Magyar Nemzet nekrológjából is, amelyet Ruffy Péter írt: „Elment körünkből egy természetrajongó, a nagy csendek és barangolások embere, ifjak és halászok barátja, puha gyalogutak, erdei fények kedvelője, a sajátos sorsú író, Fekete István.”

Olvasói búcsúzva sem búcsúznak tőle, mert látják őt abban, amit írt írásaiban a szeretet honol. A szülőföld, a természet, az anyanyelv és a hazai föld, s mindenek fölött az emberek szeretete.

Az író özvegyével (Piller Edith) való levelezéseim, beszélgetéseink során kiderült, hogy Fekete István számára a haza Somogyot jelentette. Göllét Ő haláláig végtelenül szerette, s - ahogy mondta élete legboldogabb korszaka volt.
„Somogyi embernek a haza elsősorban a faluját jelenti és csak ezután jön- tágabb értelemben- az ország, amelyért annyian meghaltak az értelmetlen és – reméljük – soha vissza nem térő háborúkban.” Ez a szeretet írásaiban is tükröződik, szinte minden művében megemlíti pajtásait és Göllét, melytől nem tudott elszakadni. Ha somogyi ismerősök látogatták meg, Gölle említése páholyt jelentett a szívében: „Budai lakásomban, - pedig negyedszázada lakom benne- talán először érzem magam otthon, mert az igai otthont kitörölhetetlenül ébren és álmomban is mindig a szülőfalum jelentette.”

Takáts Gyula kaposvári költő így vallott munkásságáról: „Könyveit rongyosra olvassák könyvtárainkban a magyar olvasók. Ifjak és felnőttek között- a kiadások százezres példányszámain túl- olvasói itthon és határainkon túl milliók.”
Tehát úgy írt, hogy mindenki megértse, egyszerűen, mindenkihez. Véleményem szerint nem véletlenül lett 2020-ban érettségi tétel az író Tolvaj c. novellája. Köszönet a minisztériumnak és a pedagógusoknak. Munkásságával kapcsolatban ismét Takáts Gyulát kell idéznem: „Hiába tanítóskodott Gárdonyi Géza Karádon, és született Babay József Nagyatádon, bizony Az én falum, a Vándorlegények, az Édesanyám és a Mi huszonketten c. könyveik megközelítően sem ábrázolják olyan sokszínűen és mélyen a somogyi valóságot, mint Fekete István írásai.”

Gölle, a szülőfalu, a Kapos mente és a Kapos, a város és tája, utcái, emberei, történetei és néprajza, földrajza és természetrajza olyan stílusban, olyan szókinccsel és mesélőkedv jegyeivel jelennek meg előttünk, ami megközelíti a varázslatos formát, azaz a stílust.

„Olyan napló a Ballagó idő, melyet írója 60 évig lélekben vezetett, s csak aztán fogalmazta meg, amikor már nemesre érett, mint a bor. Színe, illata és zamata van ennek a különös mód szórakoztató irodalomnak, melynek lényege az, hogy egyszerre éles szemmel látott művelődéstörténet, szellemtörténet és néprajz, a népi a népi hiedelemvilágtól a bugylibicskáig mind- mind, ami a világot jelentette a Vízmentén 1860 és 1918 között. A Göllén „Mestörpistának” csúfolt tanítógyerek így lett „István Mester”- írja tanulmányában Takáts Gyula.

Személyesen nem találkoztam vele soha. Azon a nyáron halt meg, amikor megismerhettem volna. Mint keszthelyi kisdiák írtam neki egy levelet, melyre válaszolt. Két levelét őrzöm, Ő pedig egy képeslapot kapott tőlem a szülőfaluról, Gölléről, mely az íróasztalán állt élete utolsó percéig- ahogy felesége írta egyik levelében: „Nem nyúlhatott hozzá senki, Ő törölgette, tisztította a portól, anélkül talán írni sem tudott volna. Egy igénytelen, de neki nagyon kedves képes levelezőlap volt a szülőfalu néhány házáról, létesítményéről és templomáról.
1997. augusztus 16-án avattuk fel Dombóváron, a kis múzeum kertjében Farkas Pál szekszárdi szobrászművész alkotását. A bronzból készült szobrot Dr. Kanyar József nyugalmazott levéltárigazgató avatta fel:

„Miért tudott szépen írni Fekete István? Azért, mert hazája- szülőföldje iránti szeretete nem az agyában, hanem a szívében élt. Pennáját mindig szíve kalamárisába mártogatta!”

Az író gyermekei Dr. Fekete Edith és ifj. Fekete István döntése alapján 2004-ben haza szállíttatták szüleik és Bogáncs kutya földi maradványait. Augusztus 14-én mintegy 2.5 ezer ember jelenlétében megtörtént az újra temetésük. A gyászmisét Balás Béla kaposvári megyéspüspök celebrálta. Jókai Anna az akkori Kegyeleti Bizottság és az Írószövetség nevében a következő szavakkal búcsúzott tőle:
„Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat.”- Fekete István írta, ő hagyta ránk ezt a gondolatot. „Erre bíztat minket, minden rendű és rangú jóakaratú embert. Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét. Nyugodjanak békében csontjai, de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan!”

Most többszázezer magyar rajongója várja a Tisztelt Hungarikum Bizottság döntését, mert munkássága és példás élete igenis Hungarikum!
Végleg ott pihen kistestvérei mellett az egyszerű göllei parasztemberek és volt pajtásai gyűrűjében. Göllében született és oda is tért vissza, most ott alussza örök álmát a Szent Vendel kápolna tövében.

Dombóvár, 2020. június 23.

Örökség

Ti vagytok a föld sója
Mt. 5. 13.

Fekete Istvánunk emberlétünk sója,
lélekhű szavaknak tápláló szórója,
emberi titkoknak avatott tudója,
bűnidők szorgos helyreigazítója.

Életrög- megrögzött király és rabszolga,
erkölcsös életnek zsellérje, ispánja,
szeretet- egeknek bátor szószólója,
üldözött hiteknek bölcs befogadója.

Megvadult időkben magyarok gyámola,
egyetemes jóság, igazság írója,
ősi nemzetünknek őrzászlótartója,
hungarikumfényes örökös bálványa.

Kéri László, Budapest